Nem sokat kellett rajta agyalnom, hogy tetszett-e a könyv, mert még be se fejeztem, de már tudtam, hogy ez nagyon nem jött át. Nagyon régen olvastam az Írónőtől Az arabot, de ha jól emlékszem ott is csak az első kötetig jutottam. Valószínűleg nem fogom elengedni a dolgot, adok még egy esélyt Brownnak, de biztosan nem ezzel a sorozattal.

Két fő gondom volt a könyvvel:
1. Egy az egyben mintha a 365 napot olvastam volna. Még a maffiózó is ugyanúgy Massimo volt. Ezen teljesen kiakadtam. Persze a 365 napot még nem olvastam, csak a filmet láttam, de ez a könyv egyazegyben arra hajaz, apró változtatásokkal (a könyvhöz képest nem tudom mennyi az eltérés, de akkor gondolom nem sok :D)
A második problémám kicsit összetettebb: szerintem borzasztó, ha egy nő benne marad egy bántalmazó kapcsolatban és ennyire naív. Egyszerűen nem tudtam Suzannet megérteni. Persze biztosan nehéz a maffia karmaiból elmenekülni, de szerintem ha felnőttember módjára leül megbeszélni Massimóval elmehetett volna. Főleg úgy, hogy volt amikor felajánlotta neki a pasi és még se mozdult a csaj *fogom a fejem* - két sorral lejjebb meg már sír, hogy sosem fog innen megszabadulni. Jó ég! :'D

A szereplők borzasztóak voltak egytől-egyig, egy dimenziósak és brutálisan buták. Egy sorát nem éreztem valósághűnek a könyvnek és ez szerintem baj. Szeretek elmerülni a történetekben, amiket olvasok, de ebben nem tudtam annyira zavartak a szereplők, meg az írásmód is. Ahogyan olvastam a könyvet többször is elgondolkoztam, hogy olyan érzésem van mintha a) egy gyerek írna - b) mintha egy öregasszony mesélne. Szépen vagyunk, mi? :D 
A drogozás bűncselekmény és nem is egészséges dolog, de létező tevékenység, ami szerintem egy-egy könyvbe bele tud férni. Nos, itt az Írónő akkora feneket kerített neki, illetve annyira amatőr dolgon kezelte a kokain kérdést, hogy lehet jobban jártunk volna ha kihagyja az írásából, mert semmi realisztikus nem volt benne, holott egy maffia-főnök ezekkel jobban képben van :D 

Kedvenc jelenetem, idézetem és szereplőm sem lett, annyira borzasztó élmény volt számomra ez az egész. Nem éreztem úgy, hogy a könyv visszarepítene Palermóba, sőt gyanús, hogy az Írónő a regény írásakor nem nagyon járt még ott. Volt szerencsém idén nyáron több időt eltölteni Szicíliában, bíztam benne, hogy ez a könyv majd visszarepít, de akárhol is játszódhatott volna, annyira nem volt hangulata. :')

A maffia gyermekeit kíváncsiságból olvastam el. Nagyon, nagyon kíváncsi voltam, hogy mi sül ki ebből a sztoriból, ezért már az első rész közben fogtam magam és gyors elolvastam. Nem voltam benne biztos, hogy Suzanne nem szedi magát össze és nem kezd valahol, valaki mással új életet. Nos, csalódnom kellett. A csajszi Massimoval "végzi" és ÁLLÍTÓLAG még boldogak is lesznek, bár az első rész olvasása után számomra ez hihetetlen fordulat. Körülbelül a könyv felétől másról sem szól a sztori csak, hogy hogy veri meg a "szerelme" a főszereplőnket, aztán kattan valami neki és ő is elkezdi a pasit verni és onnantól kezdve ők így élnek: ütik-verik egymást és ez így jó nekik. *fogja a fejét megint* 

Egy szónak is száz a vége: nagyon remélem, hogy egy tinilány sem fogja a kezébe a könyvet és gondolja azt, hogy ez így normális, vagy életszerű, mert nem az!