Amikor elkezdtem a sorozatot - körülbelül februárban - és megismerkedtem a lányokkal elkezdtem várni, hogy eljussak a sorozat hetedik részéhez és kiderüljön végre ki is az "elveszett nővér". Vártam, de tényleg nagyon-nagyon vártam.

S P O I L E R   V E S Z É L Y

Van az a mondás, hogy "a jó dolgokra várni kell" - ez itt sajnos nem igazolódott be. Talán CeCet és Electrát nem tudtam annyira megkedvelni és ők "idegesítettek a leginkább... nos, ők a hetedik nővérhez képest a szívem csücskei. Nagyon sajnáltam, hogy mire ideértünk Lucinda "elfáradt" és egy lehetetlen nővért hozott létre, akit nehéz szeretni.

Sajnáltam, amikor kiderült, hogy Merry a vér szerinti lánya Pa Saltnak, a szívem szakadt meg... annyira szurkoltam, hogy Csillagról derüljön ez ki.

Sajnos egy "új szereplőt" sem tudtam a szívembe zárni és kicsit sem vágyok "vissza" a könyvbe. Örültem neki, hogy vége lett ennek a kb. 700 oldalas szenvedésnek. Sajnos a múltbéli szálak sem tudtak megfogni. attól függetlenül, hogy fogalmam sincs az ír történelemről.

Merry menekülése és a nővérek szerencsétlenkedése, hogy "becserkésszék" igazán kínos volt, ahogyan a végén az ügyvéd szabadkozása is ("nem gondoltam volna" meg "én magam kerestem volna fel, ha ezt tudom"...áh csak felmérgelt).

Még szegény Mary-Kate is idegesített, pedig belegondolva szegénykém még csak 22 éves, egyikünk sem volt jobb ennyi idősen. Talán Jack volt akit megkedveltem és akinek szurkolok, hogy Allyvel egymásra találjanak...

Kicsit szürreálisnak éreztem az elveszett nővér "indokát" is, ami miatt 37 évre eltűnt és "bujkált", ahogyan azt is, hogy állandóan aludni akart, folyamatosan arról olvashattunk, hogy teát vagy whiskeyt isznak-e és azt ki fogja elkészíteni/szervírozni.

Mindent egybe véve sajnálom, hogy Lucinda utolsó könyve nem tudott annyira magával ragadni, ahogyan a sorozat korábbi kötetei. Nem tudtam megszeretni az "új családtagokat" és nem tudtam a múltbéli szállal sem azonosulni.

A sorozat utolsó részét szinte azonnal el is kezdtem és nagyon-nagyon várom, hogy kiolvassam. Őszintén remélem, hogy Lucinda fia, Harry, nem ehhez a kötethez ír méltó befejezést, hanem az egész sorozathoz, hiszen ha a kezem a szívemre teszem, attól függetlenül, hogy ez a rész nem tetszett a sorozat még nagyon is a kedvenceim közé fog kerülni.

Ahogy mondja, az élet nem egy probléma, amit meg kell oldani, hanem egy valóság, amit meg kell tapasztalni.

Kicsit félve kezdtem neki a Napnővérnek, mert nem tudtam, hogy mennyire fárad el a sztori (és én) a hatodik részre, emellett Electra se volt az előző részekben olyan "hűde" szimpatikus, szóval nem tudtam mit várjak a Napnővértől.

Először nagyon untam a banánt, utáltam Electrát, meg a rehabot, meg a vodkát-meg a kokaint meg az önpusztítást és leginkább Electrát. Mindezek miatt untam olvasni Electra részeit és azt hittem sose jutunk el a múltbéli-szálhoz, ami talán felüdülést hozna számomra. Hálistennek hosszas szenvedtetés után eljutottunk a múltbéli-szálhoz és Cecilyhez. Innentől le sem tudtam tenni a könyvet és csak úgy faltam az oldalakat. A múltbéli szereplők - annak ellenére, hogy pont a jelen ellentetjei voltak, ahol is a főszereplő az önpusztító és a környezete A Jó- nagyon szimpatikusak voltak és nagyon szívesen olvastam volna hosszabban Kikiről, Aliceről meg Jossról, mint Electra rehabos élményeiről meg a 3 hetes pálfordulásáról. Hozzátenném külön élmény volt, amikor rájöttem, hogy Kiki, Alice, Joss és más mellékszereplők is valójában éltek és tivornyáztak annó a kenyai Boldog-völgyben.

Sajnáltam, hogy voltak olyan részek, melyek nagyon elrugaszkodottak voltak a valóságtól és azt is sajnáltam, hogy nem volt egyértelmű hogy hol is jelent meg Electra családjának a múltjában Pa Salt.

Bevallom mostanában se pszichésen, se hormonálisan nem vagyok topon és talán ez az oka, hogy a könyv utolsó oldalain elsírtam magam, nem pedig az, hogy annyira meghatódtam volna Electrán.

Saját hibámból a főszereplő lányt korábban magas, vékony, szőke lánynak képzeltem el, így elég fura volt olvasni az afro hajáról és fekete bőréről. Ez nyilván az én figyelmetlenségem, nem figyelhettem szerintem kellően oda a legelső résznél, amikor Maia bemutatja a testvéreit.

Összegezve: Electrát és a jelent nem tudtam megkedvelni. A múltbéli főhősünket viszont annál jobban és a szívem szakadt meg, amikor Cecily életének a végéről mesélt Stella. Sajnáltam, hogy egy ilyen csodás asszonynak "ennyi" jutott, ahogy azt is, hogy sosem volt igazán idejük Billel szeretni a másikat.

Nos hallgasd meg a tanácsom, és esküdj meg, hogy eszerint fogsz cselekedni: tegyél meg mindent azért, hogy boldoggá tedd magadat és azokat, akiket szeretsz, mert mire észbe kapsz, véget ér az életed és az övék is…Tisztázd, hogy mi és ki a fontos számodra, és ragaszkodj hozzájuk.

Annyira imádtam a könyvet, hogy szavakba sem tudom foglalni...na jó, megpróbálom.
A Holdnővérben Tiggyvel és az ő történetével ismerkedhetünk meg. Nekem valahogy a legelső kötettől kezdve Tiggy volt a legszimpatikusabb lány és az ő történetét vártam a leginkább. Molyon lehet ilyen, meg olyan értékeléseket olvasni, de ezek sem szegték a kedvem, igazán beszippantott a történet és nagyon vártam mindig, hogy tovább olvashassam.

Tiggy roppant "spirituális" és nagyon fontosak neki az állatok, talán ez a két dolog volt, ami miatt legelőször megfogott a lány, az csak hab volt a tortáján, amikor a könyvet olvasva kiderült számomra - és számára is- hogy cigány felmenőkkel rendelkezik. Mindig is nagyon érdekelt a cigány kultúra és kötődtem mindig is a hagyományaikhoz, ezért külön élveztem, hogy megismerkedhettem "végre" a spanyol cigányokkal is.
Mindig elámulok rajta, hogy az Írónő micsoda háttérmunkát kellett, hogy elvégezzen egy-egy regényéhez, néha az az érzésem, hogy Lucinda Riley-ra lehetne mondani, hogy történész, nem csak, hogy írónő.

Annyira tetszett a könyv, hogy nem szeretnék spoilerezni, nem szeretnék véleményt nyilvánítani Tiggy őseiről, sem a "jelenkori" környezetéről. Azt el kell ismernem, hogy voltak benne számomra felesleges részek, amik kicsit olyan "semmiről sem szóltak" számomra, még is befaltam azokat a részeket is, ahogyan azokat a részeket is, amikor folytak a könnyeim, mert egy-egy olyan szereplőtől búcsúztunk, aki pár oldal után rettenetesen a szívemhez nőtt, vagy épp olyan szereplőket köszöntöttünk, akikre számítottunk, vagy éppen nem ;-)

Ajánlom mindenkinek a könyvet, akkor is ha az előző részeket nincs kedve kiolvasni, mert szerintem csodálatosan megírt történet, csoda főszereplővel.

… egyszer minden véget ér. És Isten segítségével új és jobb dolgok lépnek a helyükbe. Nincs értelme búslakodni azon, ami volt, inkább örömmel kell fogadni azt, ami jön.