Két napja fejeztem be A hét nővér sorozatot lezáró kötetet, de még ma is a sírás kerülget, ha eszembe jut.

Először is el kell mondanom - s valószínűleg ezt Mr. Whittaker sosem fogja olvasni - de az a véleményem, hogy az Anyukája iszonyú büszke rá onnan fentről. Ha a regény - és a saját- elveimet akarom követni, akkor az a szomorú valóság, hogy ez meg volt írva a csillagokba: ezt a könyvet egy férfinak kellett megírnia, hiszen egy férfi szemszögéből íródott.

Kezdjük ott, hogy a borító szerintem valami csoda. Gyönyörű szép kivitelezés a színvilág és a csillagok is csodásan hozzák a regény hangulatát.

Spoilerezni nem szeretnék, de valószínűleg fogok, kérek mindenkit bocsássa meg nekem.

A könyv eleje - nálam megszokott módon - untatott és utáltam a jelenben írt részeket, alig vártam mikor térünk vissza a múltba és ismerkedünk meg az igazán fontos részletekkel. Egy-egy epizód után az Író visszakormányzott minket a jelenbe, hogy lássuk, hogy az adott nővér milyen reakcióval olvas a családjáról, a múltjáról, de ezt egy idő után elhagyta az Író. Tudom, hogy nekem semmi sem jó, de ezeket az epizódokat viszont hiányoltam, hiszen kíváncsi lettem volna például Tiggy reakciójára, amikor arról olvashattunk, hogy Pa Salt, hogy került kapcsolatba az Ő családjával.
Amikor elértük a "katarzist", vagyis az egy évvel ezelőtti eseményeket és megismerkedtünk Atlas életének első pár évével, már éreztem, hogy ennek csúnya sírás lesz a vége - ez körülbelül éjfél tájt történt és szóba se jöhetett, hogy letegyem a könyvet. Mire a lányok elértek Déloszra úgy folytak a könnyeim, hogy alig-alig bírtam olvasni a könyvet és az utolsó pár oldalt már bömbölve olvastam el.

Nem szeretném boncolgatni Atlas élettörténetét, mert attól többet ér ez a könyv, hogy elspoilerezzem. Varázslatos a sztori és hihetetlen volt, mennyire hatással volt egy-egy találkozás a későbbi életére a főhősünknek. (Zárójelben meg szeretném jegyezni, hogy kivétel nélkül az összes könyvben leesett melyik epizód-, vagy éppen csak "véletlenszerűen" megjelenő szereplő volt Pa Salt.)

Irigyeltem a kapcsolatukat Elle-lel, még úgy is, hogy tudtuk nem lesz happy end, és azt kívánom mindenkinek, hogy megtalálja és megélje ezt a fajta szerelmet és szeretetet.

Ajánlom a sorozatot, ne ijesszen meg senkit a nagy terjedelem. Vannak valóban részek, amik kicsit "fáradtabbak", de amikor becsukod/bezárod az utolsó könyvet is rájössz, hogy ezért valóban megérte.

Búcsúzom a D'Aplièse lányoktól és Atlas Tanittól és az összes szereplőtől, akiket nem neveznék "mellékszereplőnek", hiszen Ma ugyanannyira fontos volt, mint Chrissy vagy Jack. Mindannyiukat szeretem és hiszek benne, hogy ha szükségem lesz ismét erre a sorozatra meg fog találni és újra megadja azt nekem amire szükségem van, hiszen bármilyen "ponyvát" is olvasunk, hiszem, hogy nem véletlen kerül a kezünkbe és hiszem, hogy valami kis apróságot tanulhatunk belőle.

Ha a történetemből tanultok valamit, remélem, hogy az éppen az lesz, amit egész életemben tanácsoltam nektek:
Ragadjátok meg a pillanatot!
Éljetek a mának!
Szeressétek az életetek minden percét… még a legnehezebb pillanatokat is!