Miután az előző olvasásom totál kikészített (link itt), kívántam valamit, amiben tudom, hogy nem csalódom és egy kicsit ki is kapcsol. Bevallom mostanában nem vagyok a topon, elkapott a tél végi depresszió, plusz az egészségem sem az igazi. Számba vettem a lehetőségeimet és eszembe jutott, hogy Katie Fforde mindig jó választás. Nem, nem fogja a világot megváltani a könyveivel, de igazi felüdülés és olyan kis kedves történeteket ír, hogy a sok cukormáz igazán szívet tud melengetni.

Szeretem Katie szereplőit, mert egyszerűek, valóság-szagú problémákkal és mindig van egy kedves nagynéni, vagy barát aki kisegíti őket a bajból. Szeretem, hogy a "baj" ezekben a könyvekben nem egy sorozatgyilkos vagy más pszichopata, hanem olyan mindennapi probléma, ami akár lehetne az enyém vagy valamelyik barátomé is.

Ez a története is olyan az Írónőnek, mint a többi, amit már olvastam tőle: csodás Brit-szigeteken játszódik (most egészen pontosan a bájos angol vidékre kalauzolt el minket), több szerelmi szál is kibontakozik és a végére többé-kevésbé mindenki élete egyenesbe kerül. Persze itt is van "rossz fiú", de a rossz fiú sem az a típus, akit agyon kéne csapni egy vaslapáttal, csupán egy kapzsi buta ember, aki az Író jó szíve miatt igen "olcsón" megússza.

Hogy őszinte legyek szerintem a könyvnek nem csak egy főszereplője van, hanem inkább kettő. Úgy éreztem olvasás közben, hogy a főhősnek "kikiáltott" Bella mellett, igenis főszereplőnek számít a nagynéni, Alice is.

Nem szeretném elspoilerezni a könyvet, mert szerintem ha valaki olyan lelkiállapotban érzi magát, tökéletes gyógyír tud lenni, ha mással nem is, azzal, hogy kicsit kikapcsol és elfelejted a mindennapi gondokat.

Katie Fforde-tól fogok még olvasni, mert szeretem a limonádékat, amiket csinál, csak el kell jönnie annak a pontnak, amikor valamilyen okból erre vágyik a lelkem.

– A komfortzóna arra való, hogy az ember kilépjen belőle – mondta Bella.