Irtó nehéz belekezdenem, pedig már jó pár napja, hogy befejeztem a regényt.

Szóval Lucinda Rileytól nem az első olvasásom volt, mivel A hét nővér-sorozatát idén tavasszal kiolvastam és hatalmas rajongója lettem az Írónőnek. Nagyon tetszett az a sorozat, tiszta szívemből ajánlom.

Szóval tervben volt, hogy fogok még olvasni (mindent is, amit ránk hagyott Lucinda, hogy pontos legyek) az Írónőtől, csak azt nem tudtam, hogy mikor és mit. Meg van több könyve is a fentebb említett Nővérek-sorozaton kívül, de valahogy nem jött az ihlet - ez idáig. Fogalmam sem volt, hogy miről szól a könyv, csak ennek tetszett legjobban a borítója (tudom, tudom...), így a választásom a Fény az ablak mögött-re esett és nem bántam meg.

Kezdeném először a dologgal, ami levont az értékéből számomra: jó pár éve olvastam Jojo Moyestől az Akit elhagytál című könyvet. Tudom, hogy az a könyv technikailag az I. világháború alatt "játszódik", de nekem annyira hasonló volt a kettő, hogy nem tudtam nagyon magamban különválasztani a kettőt. Na, de savazni nem szeretném egyik könyvet sem, mindkettő jó volt, ha valaki más is olvassa mindkettőt érdekelne a véleménye.

Ami nekem a legeslegjobban tetszett a sztoriban az a múltbéli szál volt, amiből sajnos keveset kaptunk. Annyira szívesen olvastam még Connie kiképzéséről, vagy csak a párizsi életről a világháború alatt, de sajnos az Írónő fontosabbnak tartotta a "jelenbéli" (1999) szálat vinni, kibontakoztatni, mint a múltat "kutatni". A jelenkori szállal nem voltam túlzottan megelégedve: Emilie borzasztó bután és együgyűen viselkedett, Sebastian az elejétől kezdve gyanús és ellenszenves volt, a szimpatikus szereplők (pl. Jean és az édesapja, Margaux és Anton, Alex) alig kaptak szerepet.

A legvégén a csavar és a titok lelepleződése iszonyúan megdöbbentett, egyáltalán nem számítottam rá, hogy "ki lesz a megoldás" és őszintén sajnáltam, hogy például az ő életéről nem tudunk meg többet és ezért valahol Emiliet és az ő bugyutaságát okolom, hiszen ha nem "menekül" el Angliába hamarabb megtudjuk Jean apukájától a sztori végét és talán sikerült volna kicsi happy endet kapnia Sophiea lelkének is.

Kicsit egyébként megdöbbentett - és bocsánat, ha értelmetlenül írok, de nemszeretnék spoilerezni- hogy nem Connie végülis a főszereplőnk, csupán az ő szemszögéből ismerjük meg az eseményeket, azt hittem "kicsit nagyobb" szerepe lesz, de ha belegondolunk ő végülis csak sodródott az árral és megtette, amit meg kellett, hogy túlélje a háborút. Sajnáltam azt is, hogy Emilie szüleinek a történetéről csak egy félmondatot kapunk, igazán éltem volna, ha kiderül, hogy Venetia=Valerie, de sajnos nem.

A testvéri kapcsolatok igazán izgalmasak és változatosak a könyvben, ugyanakkor néha kicsit visszásnak is éreztem némelyiket. Kaptunk igazán szép testvéri szeretetet (Sophiea és Édouard), volt testvér-féltékenység (Sebastian és Alex), ami néhol már bántalmazássá fajult; illetve volt jó iker-gonosz iker (Falk és Frederik) egy kicsi jó náci-rossz náci vonallal "megspékelve".

Kaptunk igaz szerelmet, ponyvába illő árulást, szerelmi háromszöget, nemi erőszakot, beteljesületlen szerelmet és még annyi mindent, amit nem szeretnék felsorolni, mert akkor körülbelül le is írhatnám az egész regényt.

Összességében jó volt a regény, de mégsem. Szerettem, de mégsem. Voltak hibái, de mégsem akkorák. Megosztó könyv, remélem a következő Lucinda olvasásom vissza fogja hozni a remény, hogy az Írónő nem csak a Nővéreket tudta olyan jól megírni.