Ezt a részt szívlelem a legkevésbé.
Nem csupán az a probléma, hogy el kell búcsúzni a szereplőktől, hanem összecsapottnak és elnagyoltnak érzem a lezárást.
Ha a Írónő kicsit több időt/energiát fordított volna a végjáték kidolgozására panaszra semmi okunk nem lenne és élvezhetőbbnek tűnne a regény is.Csalódásnak éltem meg, hogy körülbelül 20 oldalban lezárja ezt az egészet. Véleményem szerint ennél többet érdemelt volna Gideon, Xemerius, Gwen, Leslie, sőt még a Grófunk is, az olvasókról nem is beszélve.

S P O I L E R

Gwendolyn származása annyira egyértelművé vált, hogy mire hivatalosan is kiderült, meg sem tudtam rajta lepődni. (Emlékszem, amikor legelőször olvastam a sorozatot, akkor sem tudott meglepni az információ.)
A másik, nálam kevésbé, "ütős" leleplezés a Gróf jelenbeli személyazonossága volt. Elmondom miért nem tudott meglepni (tehát ez az én "nyomozásom" volt, úgy Leslie-módra):
- Mr. George kizárva, hiszen '53-ban vagy '56-ban találkoztunk vele fiatalon.
- Mr. White kizárva, hiszen Robert biztos elkotyogta volna Gwennek, hogy a Papa gonosz, vagy csak, hogy a Papa nem öregszik...
- Falk: ő egy de Villers, akit nyilván születése óta számontart a család (illetve a Páholy is gondolom), illetve fiatalon randizott Grace-szel, vagy mi a szösz ;-)
Így kizárásos alapon egy ember maradt a Belső Körből, akinek (hiába a SPOILER figyelmezetés!) nem írom le a nevét.

Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy Marley ártatlan-e, vagy csak szimplán stréber, de most már kezdek belenyugodni, hogy Ő csak egy stréber lélek.

Lássuk még milyen "csattanók" voltak a sorozat befejező kötetében?
- Az elejétől sejteni lehetett, hogy Lord Lucas nem természetes úton távozott köreinkből és Maddy néni látomását is hamar meglehetett fejteni, hiszen csak a hülyének nem esik le, hogy
a) Fekete Párduc a látomásban a Nagypapa mellkasán
b) Rákoczy "beceneve" Fekete Párduc.
Húhú, ez volt ám a rejtélyes utalás.

- James megmentése amatőr és botrányos volt. Teljesen mindegy, hogy 18. századi vagy 21. századi szemmel nézzük-e. Véleményem szerint ezt is meg lehetett volna elegánsabban is oldani!

Ha már "eleganciánál" tartunk: az, hogy a Gróf rögtön megmérgezte Gwent, aki így "végigaludta" az eseményeket, így mi is lemaradtunk a sűrűjéről, iszonyú gáz, amatőr megoldás volt. Igazából az egésznek olyan szaga volt, hogy ezt az egészet unta már az Írónő és Ő csak túl akart lenni az egészen, úgy hogy ne kelljen gondolkozni a nagy "eksönön".

Mindent összegezve (és tudom, hogy eddig iszonyú negatív voltam ebben a bejegyzésben!) szeretem ezt a sorozatot. Tervezem még sokszor elolvasni, ahogy eddig is már minimum ötször kiolvastam.
Ha másért nem is Xemerius miatt muszáj lesz újraolvasnom (mit szólna a kiskutyám egy saját démonkához?), illetve a részeg, bocsánat, leukémiás Charlotte sem volt semmi!

És hogy mit tanultunk ebből a könyvből?
Nos, ha elhagynak a lányok hajlamosak "szobaszökőkúttá" válni, sőt ha olyan esemény történik erre még az Anyukák is képesek.
ÉS! A másik fontos dolog, amit csak az érthet, aki olvasta a könyvet: a marcipánszív-elmélet! Ha valaha átestél már szerelmi csalódáson kötelező ismerned ezt a fontos elméletet! ;-)

valahol V É G E  lett a S P O I L E R-nek csak nem tudom mikor

A molyon megtaláljátok a könyv adatlapját, illetve egy-két másik véleménybe is belepislanthattok.

A könyvből készült filmhez tartozó előzetest ismét hoztam Nektek:

Annyit szeretnék még a filmes témához hozzáfűzni, hogy tegnap este megnéztem a Rubinvöröst (feliratosan fent van a videómegosztón ;-)) és NAGYON ELTÉR a könyvtől. Például kihagyták belőle 1/1 Gwen húgát és az időutazások is össze-vissza történnek meg. Nem tetszett, de kíváncsiságból, ha időm engedi megnézem a másik két részt is.

Összegzés:
- sztori: 5/3 (összecsapott befejezés! vérzik a szívem!)
- szereplők: 5/5 (Xemerius még imádnivalóbb)
- borító: 5/4 (Ezek a gyíkok fogalmam sincs, hogy jönnek a sztorihoz?!)
- újraolvasom-e? tuti!
- Kedvenc idézet:

– Várj Gwen, ez nem minden, még valamit… – kezdte, de én nem tudtam tovább várni. Óvatosan az ajkához érintettem a számat és megcsókolttam.
Gideon visszonozta a csókomat, először egésze finoman és óvatosan, de amikor a karomat a nyaka köré fontam, és hozzásimultam, a csók egyre hevesebbé vált. Bal kezével a hajamba túrt, a másikkal a nyakamat simogatta, majd lassan lefelé vándorolt. Amikor a keze elérte a blúzom legfelső gombját, megcsörrent a mobilom. Pontosabban felcsendült a halál dala, a Volt egyszer egy Vadnyugat főcímzenéje.
Kelletlenül húzódtam el Gideontól.
– Leslie – mondtam, miután vetettem egy pillantást a kijelzőre. – Fel kell vennem. Csak egy rövid időre, különben aggódni kezd.
Gideon somolygott. – Ne félj! Nem tervezem, hogy köddé válok.
– Leslie? Visszahívhatnálak később? És kösz az új csengőhangomat. Nagyon vicces.
(…)
– Később feltétlenül…
– Ne aggódj! – nyugtatott meg Leslie. – Már úton vagyok.
– Tényleg? Én…
– Hát igen. Egészen pontosan tulajdonképpen már itt is vagyok.
– Hol vagy?
– Hát itt. A folyosón állok. Mögöttem éppen az anyukád jön fel a testvéreiddel a lépcsőn.
(…)
Caroline nem vette megának a fáradtságot. Teketóriázás nélkül feltépte az ajtót, és boldogan bekiabált: – Csokis süti mindenkinek! – Aztán hátrafordult a többiekhez. – Látjátok? Nem is smárolnak!