A C/cs betűs olvasásomhoz nehéz volt választani, annyi ígéretes könyv van még, amit nem olvastam (bezzeg a D-vel már látom előre, hogy szenvedés lesz). Szóval, a sorozatot Édesanyám már olvasta és emlékeztem rá, hogy nagyon tetszett neki, így választottam a Citrom és osztrigát a következő olvasmányomnak.

Szeretném leszögezni, hogy nem emlékszem rá, hogy a szereplők ettek volna osztrigát bármikor is a regény alatt.

Kezdjük a borítóval: borzasztó. Annyival jobbat is el tudnék a könyvhöz képzelni, de hálistennek itt sincs összefüggés a borító és a beltartalom között, szóval ha valakit a borító csúnyasága tart vissza az olvasástól, akkor nyugodtan kezdjen bele és tegye félre az előítéleteit.

A történet maga, nekem, nagyon tetszett. Jó volt az alapötlet és a történet vezetés is. Kicsit az zavart, hogy néha "meglepetés"-szerűen ugrottunk az időben és elég nehéz volt felvenni a fonalat, hogy most akkor mi is van? De ez sem volt akkora vétek az írónőtől, mert gyors helyre rázódtam egy-egy ilyen "ugrás" után.

Szerethető karakterek voltak - kivéve Gloria, a "főgonosz" nagymama-, akik hibáztak, szerelmesek lettek, csalódtak és számíthattak egymásra. Egyszerűen imádtam mindenkit és nagyon szívesen olvastam a mellékszereplőkről is, nem csak a főhőseinkről.

Az egyedülálló anya-szál itt egészen új volt, hiszen Penny még nem nevelte egyedül a gyermekét, csupán egyedül várta és hihetetlen volt számomra, hogy milyen bevállalós, hogy egyedül belevágott a gyermekvállalásba. 

Tetszett a vendéglátós-éttermes-vonal, nagyon élveztem azokat a jeleneteket és imádtam Penny kirohanásait is, főleg a bárddal. 

A Citrom és osztriga meglepően friss, kedves és élvezetes olvasmány volt számomra. A sorozatot biztosan folytatni fogom, mert nagyon tetszett az írói stílus és a történet is. Izgatottan várom a testvérekről szóló további köteteket!

Mivel idénre kitaláltam magamnak a "tutit", tehát, hogy az ABC szerint fogok olvasni, így az ebookomon jó ötletnek tűnt Brown Bajban Dubajban című könyvét kiválasztani. Az első pár oldal után azonban felmentem a molyra és elolvastam Kedves Molytársaim értékelését és biztos lettem benne: ezt benéztem, mégsem volt jó ötlet. 

Úgy gondolom, hogy számomra az Írónőtől a Légy(ott) Isztambulban volt a csúcspont és azóta, illetve azelőtt csak a mélyrepülést tudták számomra adni a könyvei.

Az alapötlet egyébként tuti-fix sablon: a szegény elesett lány és a gazdag rosszfiú (aki már megtért) szerelme. Hm. Semmi újdonság, semmi izgalom. Talán az ingatlanos-vonal lehetett volna az, DE egy idő után, mintha elfelejtette volna az Írónő az egészet. A dubajozós-lányok vonal számomra iszonyú klisé volt és elszomorít, hogy minden kedves magyarnak Dubajról a dubajozás jut eszébe, ettől teljesen kész vagyok. 

Hogy írjak valami pozitívumot is: a "táj"-leírások egészen élethűek voltak és néha valóban úgy éreztem, hogy na itt már járt az írónő is. Persze néhol éreztem, hogy ő nagyon turistaként fogta meg a helyet, amivel nem is lenne gond, de a szereplője olyan szemmel "mutatta be" a várost, mint, aki már régóta ott él, így eléggé hihetetlenek voltak ezek a tipik helyek. 
[Nekem él kint rokonom, akihez szoktam kijárni, véletlen se akar sose elvinni ezekre a totál turista helyekre, oda egyedül elmentem, amíg dolgozott, de vele mindig ilyen "belsős" helyekre járunk.]

A szereplők... nos Veronika iszonyú volt, ennyire főhősnőt már rég utáltam, Hamzától sem tudtam hasra esni és azt se tudom, hogy mikor lett odáig Veronikáért? Mert az tuti, hogy Veronika odáig volt érte az elejétől, de a csávó nem annyira bírta elviselni, aztán egyszer csak...nos, ágyban voltak, hogy szépen fogalmazzak. A mellékszereplők annyira semilyenek voltak, hogy nagyon neveket sem tudtam megjegyezni, sajnálom.

Összességében el kell, hogy mondjam, hogy ez a könyv NAGYON nem jött át, és biztos sokat kutatott az írónő, hogy meg tudja írni, de mivel ez egy szórakoztató irodalmi könyv és nem útikönyv, így ezt nem tudom értékelni most. Talán legközelebb összejön egy jó választás az írónőtől, ha majd halványodnak az emlékek és rá tudom magam venni ismét. Legalább a B betű kipipálva, irány a C.

Az előző olvasmányom után vágytam valami „felnőttesebbre” – tudjátok, arra a típusú regényre, ami már nem a tinik első szerelmi csalódásáról szól, hanem a felnőttélet komolyabb, érettebb kihívásairól. Úgy voltam vele, hogy Danielle Steel egy biztonsági választás: tudom, mire számíthatok tőle, ismerem a stílusát, és az esetek többségében hozza azt a stabil középmezőnyt, amire időnként szükségem van.

Őszintén szólva, fogalmam sem volt, miről szól A Dél ajándéka. A fülszöveget csak olvasás közben futottam át, de igazából teljesen mindegy is volt: Steelnél nem a meglepetések hajtanak, hanem a jól ismert lelki ívek, a karakterdrámák, a gyógyulás és újrakezdés tematikája.

S P O I L E R

A történet középpontjában Alexa Hamilton áll, egy sikeres ügyész New Yorkból, aki tíz éve próbálja felépíteni új életét a válása után. A férje annak idején nemcsak őt, hanem a kislányukat is eldobta – egy másik nő miatt, akit aztán el is vett feleségül. Alexa lánya, Savannah gyakorlatilag sosem ismerte igazán az apját: évente csak néhány udvariassági találkozás jutott nekik.

Amikor azonban Alexa egy hírhedt sorozatgyilkost vádol meg, fenyegető levelek kezdenek érkezni – nem is hozzá, hanem a lányához. A fenyegetések hatására Alexa kénytelen kapcsolatba lépni a volt férjével, és nehéz szívvel ugyan, de elküldi Savannah-t a dél-karolinai apai családhoz, hogy biztonságban legyen.

És innentől válik igazán érdekessé a történet – legalábbis lehetne. A mostohaanya szinte ellenséges fogadtatása, a féltestvérekkel mégis kialakuló szeretetteljes kapcsolat, a korábban ellenséges nagymama megenyhülése: ezek a szálak szépen épülhetnének. Mégis, számomra minden csak érintőlegesen maradt meg. Ott voltak a lehetőségek, a konfliktusok, a sorsfordító pillanatok – mégsem hatottak meg igazán. A sorozatgyilkosos krimi-vonal, ami eleinte izgalmat ígért, gyorsan és váratlanul lezárul, és a fókusz visszatér a dél-karolinai hétköznapokhoz, amik számomra meglehetősen érdektelenek voltak.

A végére persze minden kisimul: a gyilkost elítélik, Savannah-t felveszik a Princetonra, Alexát pedig elcsábítja az FBI Washingtonba – na meg a szerelem. Tiszta, kiszámítható happy end.

S P O I L E R   V É G E

Nem volt egy kifejezetten rossz könyv, de jónak sem tudnám titulálni. Elolvastam – és kész. Semmi nagy érzelmet nem váltott ki belőlem, és semmi nagy életbölcsességgel nem lettem gazdagabb. Nem lettek kedvenc szereplőim, és nagyon meggyűlölni sem tudtam senkit, mivel mindenki ember volt. Hibákkal és erényekkel – elfogadtam, hogy ilyeneknek írta meg őket az írónő, és mentem is tovább.

Lehet, hogy nem voltam jó lelkiállapotban ehhez a könyvhöz. Lehet, hogy túl sokat vártam tőle. Vagy egyszerűen csak ez egy olyan regény volt, ami elment mellettem. Nem bánom, hogy elolvastam, de ha valaki most kérne tőlem egy Steel-ajánlást, nem ez lenne az első, amit a kezébe nyomnék.