Kicsit félve kezdtem neki a Napnővérnek, mert nem tudtam, hogy mennyire fárad el a sztori (és én) a hatodik részre, emellett Electra se volt az előző részekben olyan "hűde" szimpatikus, szóval nem tudtam mit várjak a Napnővértől.

Először nagyon untam a banánt, utáltam Electrát, meg a rehabot, meg a vodkát-meg a kokaint meg az önpusztítást és leginkább Electrát. Mindezek miatt untam olvasni Electra részeit és azt hittem sose jutunk el a múltbéli-szálhoz, ami talán felüdülést hozna számomra. Hálistennek hosszas szenvedtetés után eljutottunk a múltbéli-szálhoz és Cecilyhez. Innentől le sem tudtam tenni a könyvet és csak úgy faltam az oldalakat. A múltbéli szereplők - annak ellenére, hogy pont a jelen ellentetjei voltak, ahol is a főszereplő az önpusztító és a környezete A Jó- nagyon szimpatikusak voltak és nagyon szívesen olvastam volna hosszabban Kikiről, Aliceről meg Jossról, mint Electra rehabos élményeiről meg a 3 hetes pálfordulásáról. Hozzátenném külön élmény volt, amikor rájöttem, hogy Kiki, Alice, Joss és más mellékszereplők is valójában éltek és tivornyáztak annó a kenyai Boldog-völgyben.

Sajnáltam, hogy voltak olyan részek, melyek nagyon elrugaszkodottak voltak a valóságtól és azt is sajnáltam, hogy nem volt egyértelmű hogy hol is jelent meg Electra családjának a múltjában Pa Salt.

Bevallom mostanában se pszichésen, se hormonálisan nem vagyok topon és talán ez az oka, hogy a könyv utolsó oldalain elsírtam magam, nem pedig az, hogy annyira meghatódtam volna Electrán.

Saját hibámból a főszereplő lányt korábban magas, vékony, szőke lánynak képzeltem el, így elég fura volt olvasni az afro hajáról és fekete bőréről. Ez nyilván az én figyelmetlenségem, nem figyelhettem szerintem kellően oda a legelső résznél, amikor Maia bemutatja a testvéreit.

Összegezve: Electrát és a jelent nem tudtam megkedvelni. A múltbéli főhősünket viszont annál jobban és a szívem szakadt meg, amikor Cecily életének a végéről mesélt Stella. Sajnáltam, hogy egy ilyen csodás asszonynak "ennyi" jutott, ahogy azt is, hogy sosem volt igazán idejük Billel szeretni a másikat.

Nos hallgasd meg a tanácsom, és esküdj meg, hogy eszerint fogsz cselekedni: tegyél meg mindent azért, hogy boldoggá tedd magadat és azokat, akiket szeretsz, mert mire észbe kapsz, véget ér az életed és az övék is…Tisztázd, hogy mi és ki a fontos számodra, és ragaszkodj hozzájuk.

Annyira imádtam a könyvet, hogy szavakba sem tudom foglalni...na jó, megpróbálom.
A Holdnővérben Tiggyvel és az ő történetével ismerkedhetünk meg. Nekem valahogy a legelső kötettől kezdve Tiggy volt a legszimpatikusabb lány és az ő történetét vártam a leginkább. Molyon lehet ilyen, meg olyan értékeléseket olvasni, de ezek sem szegték a kedvem, igazán beszippantott a történet és nagyon vártam mindig, hogy tovább olvashassam.

Tiggy roppant "spirituális" és nagyon fontosak neki az állatok, talán ez a két dolog volt, ami miatt legelőször megfogott a lány, az csak hab volt a tortáján, amikor a könyvet olvasva kiderült számomra - és számára is- hogy cigány felmenőkkel rendelkezik. Mindig is nagyon érdekelt a cigány kultúra és kötődtem mindig is a hagyományaikhoz, ezért külön élveztem, hogy megismerkedhettem "végre" a spanyol cigányokkal is.
Mindig elámulok rajta, hogy az Írónő micsoda háttérmunkát kellett, hogy elvégezzen egy-egy regényéhez, néha az az érzésem, hogy Lucinda Riley-ra lehetne mondani, hogy történész, nem csak, hogy írónő.

Annyira tetszett a könyv, hogy nem szeretnék spoilerezni, nem szeretnék véleményt nyilvánítani Tiggy őseiről, sem a "jelenkori" környezetéről. Azt el kell ismernem, hogy voltak benne számomra felesleges részek, amik kicsit olyan "semmiről sem szóltak" számomra, még is befaltam azokat a részeket is, ahogyan azokat a részeket is, amikor folytak a könnyeim, mert egy-egy olyan szereplőtől búcsúztunk, aki pár oldal után rettenetesen a szívemhez nőtt, vagy épp olyan szereplőket köszöntöttünk, akikre számítottunk, vagy éppen nem ;-)

Ajánlom mindenkinek a könyvet, akkor is ha az előző részeket nincs kedve kiolvasni, mert szerintem csodálatosan megírt történet, csoda főszereplővel.

… egyszer minden véget ér. És Isten segítségével új és jobb dolgok lépnek a helyükbe. Nincs értelme búslakodni azon, ami volt, inkább örömmel kell fogadni azt, ami jön.

Kicsit tartottam Csillag történetétől, mivel annyi rosszat olvastam a molyon, hogy nagyon kedvem sem volt hozzá. Valóban lassan indult be a sztori és - szerintem - sokat kellett várni a múltbéli szálra, amit nagyon vártam, de szerintem megérte. Nagyon élveztem Flora történetét és őszintén tetszett a "régi" Anglia, ugyanakkor kicsit fárasztónak éreztem néha a történet lassú folyását. Sok értékelésben hivatkoznak "titokra", amin sokat kellett gondolkoznom, hogy vajon mi lehetett az, és jócskán befejeztem már a könyvet mire leesett, hogy miről is van szó :D A Nagy Titok, számomra annyira egyértelművé vált a történet olvasása közben, hogy megdöbbenni nem tudtam rajta :D.

A "jelenben" játszódó részek - bevallom - nem annyira tetszettek, nem tudtam Csillag "új" családját megkedvelni, hiába volt számomra a főszereplő iszonyú szimpatikus. Sajnáltam azt is, hogy CeCe ennyire ellenszenves, hiszen a következő kötet róla szól és ez megadta a "kedvem" hozzá, hogy elolvassam :'D