Nos, minden évben kell minimum egy könyv, amit a hatalmas hype miatt olvasok el – és idén az első ilyen Evelyn Hugo története volt.

Nem szeretnék olyan bejegyzést írni, ami fejtegeti a cselekményt, a szereplők jellemét vagy bármi hasonlót, hiszen ilyenből 1000+1 van az interneten. Inkább egy olyan írás következik, ami kicsit rólam és Evelyn „kapcsolatáról” szól.

Amikor először szembejött velem a könyv, emlékszem, hogy még más címen futott (talán Evelyn hét férje? vagy valami hasonló). A borító tetszett, a fülszöveg pedig felkeltette az érdeklődésemet – mégis úgy hozta az élet, hogy csak mostanra került sor rá.
Rengeteg véleményt olvastam róla, így vegyes érzésekkel ültem le hozzá: tavaly a Spanyol szerelmi átverés is egy felkapott regény volt, ami nekem egyáltalán nem jött be, és reméltem, hogy most elkerülöm az újabb csalódást.

Evelyn Hugo és a története...
Megfogott, de nem maradt velem. Nem hagyott nyomot a lelkemben, csak egy rövid lenyomatot a gondolataimban. Nem volt sem izgalmasabb, sem mélyebb, mint bármelyik másik memoár vagy romantikus regény.
Ami viszont említésre méltó: végre egy olyan főszereplőt kaptunk, aki elismeri, hogy nem jó ember, és nincs is az egekig magasztalva. Nem sajnáltam, nem is utáltam – csak nyugtáztam, hogy ő bármit megtett a céljaiért, és emiatt gyakran átgázolt a szerettein is.

Az, hogy öregkorára Evelyn egyedül marad, elveszíti minden szerettét, kicsit mellbe vágott. Úgy érzem, mindannyian ettől félünk. Borzalmas lehetett sorra eltemetnie azokat, akik fontosak voltak neki – és szembesülni azzal, hogy a rengeteg pénz, a csillogás, a gyönyörű ingatlanok, amiért egész életében küzdött, semmit nem érnek, ha nincs senki, aki valóban ismeri és szereti.

Kicsit hittem benne, hogy a regény csattanója – Evelyn és Monique (az újságíró) kapcsolatának fordulata – máshogy alakul, de sajnos csalódnom kellett.

A romantikus szál(ak) nekem kicsit kevesek voltak.
Érdekes volt leszbikus kapcsolatról olvasni – bevallom, ilyen LMBTQ-témájú könyvet még nem vettem kézbe –, de engem ez sem ragadott magával. Celiát egy percig sem tudtam kedvelni, és nagyon szurkoltam, hogy ne ő legyen a nagy szerelem... hát itt is csalódtam.

Izgalmas volt, hogy a regény hét fő egységét Evelyn hét férje alkotta, de sajnáltam, hogy nem kapott egy nyolcadik részt is – a feleség tiszteletére.
Úgy gondolom, ez nem lőtte volna le a poént: aki eddig eljut, már pontosan tudja, ki az a feleség, és miért fontos.

Ha kedvenc férjet kellene választanom, egyértelműen Harry lenne az. Ő volt a legkorrektebb és leginkább méltó társ Evelyn számára. Személy szerint úgy éreztem, hogy ha nincs Celia és John, akár igazi házasság is kialakulhatott volna közöttük.
De így is szép és tiszteletteljes kapcsolat volt, és Connor – a közös gyermekük – valódi ajándékként jelent meg az életükben. Úgy érzem, megérdemelték őt.

Lezárásként, hosszabb gondolkodás után mégis hoztam egy pozitív csalódást is: Monique jellemfejlődése.
Imádtam, hogy az Evelynnel töltött idő hatására végre „felébredt”, és elkezdett kiállni magáért – a főnökével és az (ex)férjével szemben is. Imádom az ilyen nőket. #womenpower

Ez az olvasási „élmény” nem hagyott bennem mély nyomot, és nem hiszem, hogy újra kézbe fogom venni a könyvet.
Néha elgondolkodom, velem van-e a gond? Miért nem tudnak megfogni azok a könyvek, amik mindenki másnál telitalálatnak számítanak?
...Aztán eszembe jut, hogy az olvasás pont attól szép, hogy mindenki mást keres benne.