Egy igazi (90-es években született) moly-lánynak nem kell bemutatni Meg Cabotot. A Neveletlen hercegnő naplóját annó faltam, a Hívószám-sorozatáról nem is beszélve. Imádtam a Tinibálványt és a Misztikus szerelmet is. Heather Wells eseteiről azonban annó nem hallottam, így amikor szembe jött velem a sorozat muszáj voltam megszerezni, hiszen Cabotról a tinikorom hajnala jut eszembe és imááádok nosztalgiázni.

Sajnos a könyv nem hozott számomra akkora katarzíst, mint amire számítottam. Nem különösebben hozott lázba és lassan is haladtam vele. Heathert és egyik másik szereplőt sem tudtam megkedvelni a krimi-szál pedig igencsak vérszegénynek sikerült. Sajnos a könyv mondanivalójára sem jöttem rá - ha volt neki egyáltalán- azonkívül, hogy nem gond ha XL/42-es ruhákat hordasz. Meg, hogy rendben van össze-vissza nasizni. Mi? Nem. Nincs rendben. Én is azt hittem, aztán nézhetek is magamra: 28 éves koromra inzulinrezisztens lettem és az egész életemet variálhatom át. Szóval NE nasizzatok össze-vissza minden fast foodot.
Bocsánat, ez most kijött.

No, de vissza a könyvhöz. Heather nem okos lány. Nem is szép. Semmiben sem kiváló. Nem is nagyon lehet vele azonosulni, sem a többi szereplővel.

A könyv elején egyébként többször elbizonytalanodtam: lehet nem is az első résszel kezdtem? Annyira in medias res kezdte a könyvet az Írónő, hogy kb a könyv felénél tudtam felvenn