Iszonyú nehéz helyzetben vagyok, nem tudom magamba hova tenni a könyvet. Bevallom már rég haladtam ennyire lassan olvasással, mégsem érzem azt, hogy nem szeretném folytatni a sorozatot.

Sajnos a könyv olvasása közben folyamatosan az volt az érzésem, hogy Lisa Kleypas könyvei, szereplői mind ugyanazok, mindegy melyik sorozatot olvassuk az Írónőtől. Tavaly olvastam a Wallflowers sorozatot a Szerzőtől és teljesen ugyanaz a két sztori alapelve, a szereplők természete és valószínűleg a végkimenetelek is. Persze, amikor kezünkbe veszünk egy "történelmi romantikust" sejtjük, hogy nem világmegváltásra íródtak ezek a könyvek mégis szívesen vesszük, ha a könyv tud valami újdonságot adni. Sajnos ez a könyv nem tudott.

A szereplők aranyosak voltak, de nem lett kifejezetten kedvencem, kicsit zavart, hogy Kathleen, akiről nem egyszer hangsúlyozták, hogy milyen erkölcsös özvegyasszony, körülbelül két oldalanként művelt valamit, ami valószínűleg mai normákkal sem lenne túl erkölcsös tett; míg Devon, aki állítólag "ízig-vérig" rossz, a romantikus hős mintapéldányaként viselkedett az első egy-két oldal kivételével. Illetve nagyon zavart, hogy a vége így össze lett csapva, Devon pálfordulása egy mondattal le lett zárva: meglátta a kisfiút, látomása lett és rohant megkérni a Hölgy kezét.

A Ravenel lányok cukik voltak, de nekem sokak, főleg az ikrek. Rettentően sokat idegesítettek és egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ennyire neveletlenek legyenek ifjú hölgyek. (Akkor se ha fél árva-árvaként nőttek fel, valaki azért csak megnevelhette volna őket...) Helent nem tudtam hova tenni, érdekes volt, hogy mennyit olvashattunk róla, holott az ő sztorija elvileg a következő könyvben lesz megírva...

A molyon a könyv adatlapján rajta van a gyász címke, amit őszintén nem értek. Persze tragédiával kezdődik a sztori, hiszen a főszereplő férje meghal és a sajnálatos esetből indul a bonyodalom, mégsem érzem úgy, hogy itt bárki is őszintén gyászolna. Persze Kathleen próbálkozik, de érdekes kérdésekhez vezet az ő gyásza: valóban szükséges gyászolnunk valakit illemből? Véleményem szerint teljesen más a bűntudat és az őszinte szívből jövő gyász.

Egy szónak is száz a vége, egyszer az életben biztos folytatni fogom a sorozatot, már csak azért is mert gyűlölöm félbe hagyni a sorozatokat (van épp elég sorozat, amit be kell fejeznem, ezzel az olvasásommal csak szaporodott a számuk :D), de nem lett kedvencem, nem fogom újraolvasni se a könyvet.

- sztori: 5/3 (Semmi új, semmi extra.)
- szereplők: 5/3 (Semmilyenek voltak és nagyon láttam bennük a Wallflowers szereplőket is :/)
- borító: 5/2 (Hát olyan semmi különös... fehér háttér, zöld ruhás lány. Ennyi)
- újraolvasom-e? Nem valószínű.
- Kedvenc idézet: 

– Árulja már el, hogy miért tette! – A nő ugyanakkor ért le a lépcső aljára, mint a fiatalember, és eléperdült, hogy ne iszkolhasson tovább. – Nagyon kérem, magyarázza el, miféle eszelős elgondolás miatt szabadított be a házba egy disznót!
A sarokba szorított West kénytelen volt bevallani az igazat. – Hát… nem sokat gondolkodtam a dolgon. John Potter farmján jártam, és épp készült leselejtezni a malacot, merthogy túl kicsi.
– Amennyire tudom, az effajta ritkítás bevett gyakorlat – vetette oda kurtán a nő.
– De az aprócska jószág rám nézett! – tiltakozott a fiatalember. – És mintha mosolygott volna.
– Minden malac így néz ki. A szájuk vonala ugyanis felfelé ível.
– Nem tehetek róla, haza kellett hoznom.