Tegnap este fejeztem be a könyvet és sokat törtem rajta a fejem, hogy vajon, hogyan is vagyok én ezzel a sorozattal? Lara Jeanen nem veszem észre, hogy fejlődne, továbbra is egy nagyon kis butácska lánynak tartom, aki egy burokban él, ahol csak a sütijei és a kis szöszmösz dolgai számítanak. Nem érzem úgy, hogy ez baj lenne, sőt valahogy még irigylem is, hogy vannak tinik, akiknek ilyen egyszerű (én 16 évesen már keményen dolgoztam a suli mellett). Kicsit néha meglep, hogy a 10 éves húga "okosabb" az élethez, mint LJ, de valahogy ez érthető is: Kittyt érdekli az élet, LJ-t pedig kicsit sem.

Peterrel a kapcsolatukat kicsit irigylem csak, nyilván azért, mert nekem most nemhogy ilyen, de semmilyen kapcsolatom sincs, egyébként szerintem egy nagy nudlli az egész, amit leművelnek. Ez a szeret-nem szeret dolog szerintem borzasztó és iszonyú gyerekes, de a franc se tudja megmondani már, hogy mi jobbak voltunk-e 16 évesen, nem?

Az határozottan tetszik, hogy ebben a részben már kevesebb Josht kaptunk, szegényt nem bírtam annyira bevenni, viszont kaptunk helyette egy Johnt, akit már a filmben sem bírtam annyira. Stormyt viszont nagyon kedveltem és jaj, de jó is lenne egy ilyen dédnagymama. :D

A könyv befejezésének örültem, ha Lara Jean véletlen máshogy dönt nem valószínű, hogy folytattam volna a sorozatot. Sajnálom, túl elfogult Peter-fan vagyok.

Összegezve: nekem mindig a sorozatok középső részeivel van bajom. Az első kötet(ek) még izgalmasak, akkor csöppensz bele egy új világba, akkor ismerkedsz a szereplőkkel, a befejező részek számomra szomorkásak,  hiszen búcsúzkodni kell a szereplőktől is meg a sorozat világától is, a középső részek... na azok a "hely kitöltők", ahol történik valami mindig, de azért mégsem.

Az emberek ki-be sétálnak az életünkben. Egy ideig ők jelentik számunkra a világot, ők a mindeneink. Aztán egy nap már nem azok. Nem lehet előre megmondani, meddig lesznek a közelünkben.